Még mindig no stressz

Ülök Boa Vistán (Zöld-foki szigetek vagy Cabo Verde) a szálloda éttermében, várom, hogy kihozzák a vacsorát és közben mosolygom. Nem is csak úgy magamban, hanem láthatóan miközben én sem értem magam.

Napra pontosan egy éve is itt ültem, ugyanebben a szállodában és ugyanaz a két féle leves, öt főétel és két desszert közül választhattam, mint most. Ugyanakkor az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy ugyanazt az ételt, vagy legalábbis az étlapon ugyanazon a néven futó ételt a drága szakács néni képes volt minden nap másképpen elkészíteni. Mégis mosolygom és egyáltalán nem érzem ezt zavarónak?! Végig ettem már tavaly is a teljes étlapot pár nap alatt, akkor is hetekig laktam itt és most is több hétre érkeztem. Mégis örülök, mosolygom, jó itt lenni. Biztosan megőrültem. Vagy egyszerűen csak ez a Zöld-foki szigetek rám gyakorolt hatása. Én sem értem, de tény, hogy egyik kedvenc helyemen vagyok.

Közben kihozták a levesem és egyáltalán nem kellett csalódnom. Már ismerős és bár megszokott, de finom íz. Összeturmixolt zöldségleves. Elsőre kanál nélkül hozta ki a pincér hölgy, aztán észrevette a mulasztást, hozott egy kanalat is. A konyha bejárata és az asztalom közötti pár méteren még, nem zavartatva magát, hogy én is látom, körmével lekaparta, ami a mosogatás után is rajtamaradt. Széles mosoly kíséretében letette az asztalomra. Tudom, nála ez nem bunkóság, ha visszakérdezném, lehet nem is tudná elismételni, hogy mit tett pár másodperccel ezelőtt. Egy mindennapos apróság, ugyan már, no stress, nehogy már egy kanálra rászáradt valami kis kosz miatt problémáznánk! Kezdem azt hinni, hogy igaza van. És nem csak neki, hanem ezeknek az itt élő embereknek. Lehet, hogy nekünk túl magasak az elvárásaink?

Bejártam a tíz szigetből négyet és mindenhol ezt láttam. Boldog embereket. Voltak közöttük olyanok is, akik a szigetek belsejében élnek és nem fetrengenek naponta a meleg óceán nyaldosta fehér homokos strandokon. Tehát nem part és az óceán teszi, vagy nem csak az.

Mégis, a no stress mentalitás az eléggé általános, lassan már azt hiszem nem csak az itt élő emberek, de az állatok körében is. Svájci alpesi falvakban is látni az úton bóklászó tehenet amelyik nem áll félre, ha közeledik az autó, de itt még a kecskék sem. Sőt, még a háziszárnyasok sem menekülnek fejvesztve, ha közeledő autót látnak. Hogy néha elcsapják valamelyiket? Ugyan, sajnos, de elütött háziállat akad Európában is.

Eszembe jut egy reggeli séta a parton és hirtelen az épp csak bokáig sem érő vízben pörölycápa kölykök kergetőznek. Hogy honnan tudják, hogy nem hálóval a kezemben állok ott és csak rájuk vártam? Nem tudom, de kezdem azt hinni, hogy a no stress életstílust ők is érzik.

Megettem a levesem, kapom a főételt. Nyomokban sem tartalmazza azt, amit kértem. Jelzem neki, hogy itt alighanem tévedés történt. Ránéz a tányéromra, majd rám, ismét a tányérra, látom gondolkodik, majd megkérdezi, hogy ha már ezt kaptam, nem enném meg? Végül is, no stress, ez is étel, ez is finom, amúgy meg ez is ismerős íz, akkor meg nem mindegy? Nem nekik van igazuk? Minek izgulni addig ameddig van étel az asztalodon?

Nem tudom megfejteni sem azt, hogy ők mitől boldogok, sem azt, hogy én miért érzem magam olyan jól ezeken a szigeteken. De, hogy imádok itt lenni, ez tény.