Nem unod még baszki?

Kizöldülve egészen szép, ha nem vigyázom, még megtetszik. Itt történt, hogy találkoztam egy volt osztálytársammal, régi cimbora, egészen pontosan 20 éve beszélgettünk utoljára. Gyorsan váltottunk pár szót, melyikünk hol, hogy van, érdekes volt látni hogyan alakultak életeink.

Majd nekem szegezte a címben szereplő kérdést. Már nem is emlékszem a válaszomra, lehet nem is mondtam neki semmit. De szöget ütött a fejembe, hogy is vagyok én ezzel az évi kb. 340 nap úton levéssel?

Nos, azóta megrágtam magamban párszor és most már biztosan mondhatom, hogy nem, nem unom még “baszki”! Hogy vágyom-e rá és tervezem-e, hogy letelepedjek bárhol, legyen egy stabil életem? Igen, erre határozottan igen a válaszom. Hogy félek-e, hogy annyira megszoktam az utazást, azt, hogy a magam ura vagyok, hogy talán nem fogok tudni beilleszkedni egy “földhözragadtabb” életbe? Igen, erre is határozottan igen a válaszom. De unni… ugyan mit?  

Az érdekes, idegen kultúrák megismerését, a leg szürreálisabb felhőalakzatokon átrepülést? Talán a barlangokban vagy éppen nyílt óceánon a búvárkodást? A számomra új országok megismerését, esetleg mindenféle csendes óceáni szigetek közti hajózást? Meglehet ezeket egyáltalán unni? Igen, biztosan. Hogy mégis miért nem unom? Mert mindig van valami új látnivaló, mert a világ gyönyörű, tele érdekes emberekkel.

Miközben itt a Zöldfoki szigeteken írom e sorokat, élénken él a memóriámban, ami múlt héten még Bulgáriában történt. Egyik szálloda igazgatónője mutatott egy fiatal német srácot, aki szobájában, összepisilve magát feküdt a földön. Én biztosan otthagytam volna, hadd józanodjon. Ebben a szállodában azonban gumilepedőt húztak az ágyra, lerángatták róla a pisis farmert és ágyba tették. Most már tudom, hogy ha valaha Bulgáriában akarok nyaralni, az Aphrodite szállodát biztosan nem fogom elkerülni. Nem, nem azért, mert azt tervezem, hogy pisisen fetrengjek a szobám padlóján, hanem, mert itt, ahol ennyire figyelnek a vendégekre, egyszerűen jó lenni.

Azt is nehezen felejtem amikor Mauriciuszon felvettem egy stoppoló fickót, akinek idegen nyelv tudása a francia nyelvet jelentette, amiből én messze nem vagyok tárgyalóképes. Valahogyan mégis elkezdtünk társalogni, kiderült, hogy ugyanabban a szállodában dolgozik ahová épp úton voltam. Anélkül, hogy bármire kértem volna, úgy, hogy alig értettük egymást, előkapta telefonját, lezavart valakivel egy rövid beszélgetést, majd hamarosan kiszállt, én meg megérkeztem a szállodába. Ahol már vártak, még csak be sem kellett jelentkeznem a recepción, hogy miért is jöttem, kit is keresek. Az illető már várt rám, frissen facsart narancslevet nyomott a kezembe és mosolyogva újságolta, hogy valami cimborája szólt neki telefonon, hogy bánjanak velem jól. Mindezt azért, mert felvettem és vittem egy szakaszon.

Te jó ég, azok a mexikói barlangok (víznyelők vagy cenoték, kinek, hogy tetszik) ahol kristálytiszta vízben indulva kezdtem a merülést, majd hirtelen “homályos” lett minden, hiszen már sós vízben folytatva hamarosan egy levegőbuborékkal teli, földalatti üregben dughattam ki a fejem a víz alól. A mennyezetről hosszan, mint esőerdőben a liánok csüngtek a “túloldalon” növő fák gyökerei. Hihetetlen, felejthetetlen, tényleg nem tudom szavakban kifejezi az élményt.

És az a hatalmas homár, amit frissen, a Karib tengerből kiemelve grilleztek a hajón valahol a Dominikai Köztársaság partjainál. Nem, arra az ízre, arra az egész hangulatra nincsenek szavak! A kék égen, lustán gyülekezett néhány hófehér felhő, a hajó finoman követte a hullámok ritmusos mozgását, a víz a türkiz minden árnyalatában csillogott. A parázsról, a legsúlyosabb gyomorbajosból is farkaséhséget kiváltó illatok szálltak, majd étkezés végén az egészet igazi, hamisítatlan karibi rummal és szivarral lehetett megkoronázni. Nem, ez már nem is kulináris élvezet, ez valódi orgia, orgazmusok halmaza, maga a nirvána.

Most őszintén, hogy unom-e? Mit is?! Találkozni fantasztikus emberekkel, akik bármilyen is legyen a napjuk, tudnak mosolyogni? Akik hiába látnak tökrészeg utasokat napi szinten, akkor is törődnek velük, akiknek a szállodájuk nem csak üzlet, hanem a szívük is benne van. Vagy a gyönyörű tájakat, amiket mind bejárni matuzsálemi korok sokasága sem elég? Minden kaland véget ér egyszer, a barátoktól földrészek választanak el és csak pillanatok azok amikor találkozunk? Igen, így igaz! Hogy bármilyen szép is legyen az a naplemente valahol Ázsia hegyei között, akkor is csak percekig tart?! Naná, de milyen percek azok! Az élet sava-borsa, a legfinomabb fűszerei. Hogy nem akarok az év több mint 90%-ában úton lenni, talán…de, hogy mindezt unom-e? Azt hiszem, ettől még fényévekre vagyok.