Élmények a világ körül, harmadik rész – Erdőtűz

Mielőtt elkezdtem volna írni, azon gondolkodtam, hogy lehet-e egy erdőtűz, ami emberek értékeit teszi tönkre, ami évekre megváltoztatja helyek arculatát élmény? Nem, biztosan nem! Legalábbis nem a szó „jó értelmében”. Ugyanakkor igen, belekerülni egy olyan helyzetbe, hogy égő növényzettel körülvett dombon rekedni, miközben a hatóságok is épp olyan tanácstalanok, mint azok, akiket menteniük kellene, majd mindent megúszni maximum füstszagúan, mindenképp élmény. Számomra legalábbis az volt! Lássuk csak mi is történt…

Ez a nap is úgy indult, mint a többi addigi, nyár volt, meleg és szárazság. Ez sem szokatlan Olaszország déli részén, bár furcsa volt látni napközben, amint a távolban az erdő zöldjéből füst szállt fel. Akkor még nem gondoltam, hogy ez akár erdőtűz is lehet és estére egészen közel kerülünk egymáshoz.

Hazaérve meg is feledkeztem az útközben látottakról, egészen ameddig valami furcsa pattogó, ropogó hangra nem mentem ki a házból, hogy lássam mi is történik? Kiléptem az ajtón és azt láttam, hogy nem látok semmit. A ház egy domb tetején állt, így körülöttem még tiszta volt a levegő, de alattam a völgyben füst gomolygott. A furcsa ropogó hangért pedig az égő ágak és aljnövényzet voltak a felelősök.

Ennek azért már fele sem tréfa, autóba vágtam magam és kihajtottam az udvarról, még mielőtt odaérne a tűz. Eddig rendben is lennénk, három út közül is választhattam, hogy melyiken induljak el, csakhogy mindegyikük lefele vitt a völgybe. A legkevesebb füst irányába indultam el, amikor is szembejött egy rendőrautó és félreállított. Itt lett is egy, már amennyire a helyzet engedte viccesebb jelenet, ugyanis előbb közölték, hogy arra nem mehetek tovább, a tűz miatt az az út járhatatlan, majd megkérdezték, hogy én merről jövök és, hogy arra járható-e? Máris jobban éreztem magam, hogy többen is vagyunk tanácstalanok. Ezzel ők vadul szirénázva elszáguldottak, míg én megcéloztam egy üresebb részt ahol úgy ítéltem meg, hogy nincs annyi növény az út mellett és félrehúzódtam az útpadkára.

Ekkor tapasztaltam meg azt is, hogy krízishelyzetben sokan mennyire nem gondolkodnak és pánikolva rohannak kis túlzással a vesztükbe (akkor még nem gondoltam, hogy nem sokon múlott, hogy tényleg az legyen belőle). Többen is elszáguldottak mellettem autóval, be az égő fákkal szegélyezett útszakaszra. És mi van, ha az égő fa autójukra dől, vagy csak elzárja az utat? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy én mennyire jól csináltam, csak azt, hogy bármi is van, megállni, gondolkodni, még ha akkor éppen időveszteségnek is tűnik, lehet hasznosabb, mint ész nélkül rohanni.

Időközben népesebb tábor alakult ki körülöttem, beleértve a nemrég elszáguldott rendőröket is. Összevissza ment a rádiózás, de mivel a szélnek köszönhetően folyamatosan változott a helyzet, hogy épp merrefele lehet közlekedni, sokkal okosabbak még nem voltunk. Ekkor hallottuk meg a repülőgépek hangját, és mire megpillantottuk volna őket, már nyitották is rekeszeiket, hogy vizet zúdítsanak a környékre.

Két gép kezdte meg az oltást, karöltve a földön tevékenykedő tűzoltó kollegáikkal. Azt hiszem, nem kell magamfajta repülésbolondnak lenni, hogy gyönyörködjön az ember az előtte zajló események látványában. Amint kiengedték a vizet máris a tenger fölött voltak, ahol egyre alacsonyabban vitorlázva, a végén már a vízfelszínt súrolva, menet közben „tankoltak”, miközben a lemenő nap stílusosan lángvörösre festette az eget.

A beavatkozásuknak köszönhetően a környékemen megszűnt a veszély, így én is hazamentem, szerencsére épp időben érkeztek, nem esett kár az épületben. Viszont, a környéken továbbra is újra meg újra fellángolt, így a fél éjszaka még amolyan „riadókészültségben” telt.

Másnap derült ki, hogy néhányan tényleg csak épp, hogy megúszták, de annyira nem volt jó ötlet ész nélkül a lángoló fák közé hajtani. Szerencsére „csak” az autók váltak áldozattá, de azzal is ijesztő volt szembesülni, még így utólag is.