Élmények a világ körül, második rész – Hosszúszárnyú bálna

Február van és más években ilyenkor otthon szoktam dideregni, most viszont meleg karibi vizeken himbálózom egy kis ladikban és hatalmas, 13-14 méter hosszú, 30-35 tonnás állatok bukkannak fel a semmiből. Jó méternyi magasra fújva a vízpermetet jött fel a felszínre levegőzni az egyik, borja szorosan követte.

Reggel, amikor leparkoltam a kikötőben, még esett az eső, szürke volt minden és azon gondolkodtam, hogy teljesen fölöslegesen keltem hajnalban és vezettem jó két órát, hogy időben ideérjek. A felhők a vízfelszínt súrolják, a tenger hullámzik, kisebb csónakok nem futnak ki, nagyobbat meg Rothschild báró tudna megfizetni. Pedig a közelben, valahol a tőlem pár méterre levő óceánban hatalmas bálnák gyűltek össze, hogy a nagyjából januártól márciusig tartó időszakban világra hozzák borjaikat és együtt „babázzanak” az első hetekben.

A hosszúszárnyú bálnák, annak függvényében, hogy melyik óceánban élnek, vándorolnak hosszabb-rövidebb útvonalon a táplálkozási és szaporodási helyeik között. Az indiai-óceáni állomány nem képes erre, mivel itt az óceán északi részén Ázsia van, viszont az észak-csendes-óceáni állomány is, meg az atlanti-óceáni állomány is évente kb. 20.000 – 25.000 kilométert tesznek meg vándorlásaik során. Abban a pár hónapban, amikor a melegebb vizeken tartózkodnak, nem táplálkoznak, világra hozzák borjaikat és leginkább csak velük foglalkoznak. Két – három hónap elteltével aztán irány vissza északra a hideg, de táplálékban gazdag vizek fele. Korábban a féktelen vadászatnak köszönhetően sikerült ennek a fajnak a majdnem 90%-át kiirtani, szerencsére napjainkban, ha lassan is, de újra növekvőben a számuk.

Nos, egy ilyen „óvoda” van valahol a közelemben is, ahol az anyák párhetes borjaikkal úszkálnak. Látni akarom őket, ismételgetem magamban és mintha meghallaná az időjárás is, eláll az eső, nemsokára pedig már ott himbálózom a kis motorcsónakban a hullámokon és várjuk, hogy felbukkanjanak. Egy hatalmas sötét test valósággal kirobban a vízből, hogy pillanatokon belül visszacsapódjon. Mire ráfókuszálnék, hogy értelmezhető képet is csináljak már eltűnt a habokban.

Ekkor jön fel közvetlenül a csónakunk mellett egy kifejlett felnőtt példány, előbb mélyet „sóhajtva” vízpermetet fúj, majd lassan szinte függőleges helyzetbe emelkedik és lassan, méltóságteljesen eltűnik a vízben. Már régen nem látható, amikor végre felemelem az ujjam, teljesen rágörcsölt az exponáló gombra. Visszanézni sincs időm, hogy egyáltalán mit csináltam, hiszen fordul a csónak, másik felbukkanó állatot próbálunk megközelíteni. Ugyanakkor folyamatosan figyelünk arra, hogy távolságot is tartsunk a csónak és ezen a csodálatos teremtmények között, hiszen semmiképp sem akarnánk zaklatni őket, a célunk csakis a megfigyelés.

Már magam sem tudom, merre nézzek, hiszen mindegyre felbukkan a semmiből egy hatalmas test és amilyen nagy, pont olyan gyorsan el is tűnik. Talán egyetlen használható képet sem tudtam csinálni, hiszen kezem, lábam remeg az izgalomtól, nem igazán tudok fókuszálni az objektívvel, annál azért gyorsabban mozognak, kapaszkodni próbálok az imbolygó csónakon, figyelni a felbukkanó bálnákra, nem szembe helyezkedni a nappal, stb.

Ekkor jön el az a pillanat, hogy feladom. Elteszem a gépem és csak próbálok betelni a látvánnyal. Csónakunknál akár tíz méterrel is hosszabb, kb. húsz személyautónyi súlyú emlősök jelennek meg a víz felszínén és tűnnek is el pillanatok alatt, úsznak esetleg méltóságosan párhuzamosan velünk. Nem, ilyen nincs, ez nem valós, ez sokkal inkább egy másvilági látomás!

Lassan abbahagyjuk ezeknek a csodálatos lényeknek a zaklatását, itt az idő felébredni, hogy amit átéltem az nagyon is valós volt. Nem tudok elszakadni az öböltől, egy darabig még sétálok a parton, figyelem a vizet, nem lehet ezzel a látvánnyal betelni! Valami szokatlanul színes villan be oldalról a látómezőmbe.

Felnézek és azonnal megértem, amit látok, egyáltalán nem csodálkozom, hogy őt is megihlették, annál sokkal, sokkal fantasztikusabb látványt nyújtanak!